Adott egy biosztanár. Nő. Negyvenes. A legjobban talán egy még két évvel ezelőtt elhangzott kijelentése jellemzi: "Ezt még az egyetemen sem kell majd tudniuk, de én megtanítom maguknak." - így kezdődik a kis történetem, aminek a végén (legtöbbek várakozása szerint) valahogy így nézek majd ki:
Senki sem tökéletes. Én is elmondhatom magamról, hogy elkövettem már pár hibát életem során. Az egyik az volt, hogy megkedveltem a biológiát. A másik, hogy céltudatlanul, mindössze az érdeklődési köröm alapján választottam fakultációs tárgyakat. Hát igen, érdekes fakthoz érdekes órarend jár - nevezetesen biológia és dráma fakthoz drámával teli bioszórák...
A cél természetesen a fent nevezett tárgyból (nem, nem a drámából) az emelt szintű érettségi - limit a 90% - nyilván az alsó. Úgyhogy beiratkoztam a 2 éves "tengerészgyalogos-képzésre" mindössze azért, mert érdekel, ezzel a tettel a körülöttem élőkből meglehetős megbotránkozást váltva ki. Egyesek, akik jobban ismerik a biológiatanáromat és az ő módszereit, komolyan aggódni kezdtek mentális épségemért...
Tulajdonképpen ezért is született meg ez a blog - hogy a nagyvilág nyomon követhesse leépülésemet, ahogy a biológia csodálatos rejtelmei minden más emberi tényezőt kiszorítanak piciny agyacskából...
És ehhez mindjárt egy remek kezdéssel szolgáltam. Az egyetlen dolog, amitől kicsit tartottam, az az volt, hogy a tanár majd jól körbekérdez, hogy ki miért van itt, mit akar kezdeni az életével, továbbtanulással. Mire egy illető megnyugtatott, hogy ugyan már, ilyet úgy sem kérdez... Tényleg, miért is kérdezne, hát hülye vagyok én hogy ilyesmit feltételezek...?!
Igen - de nem ezért.
Lányos zavaromban igyekeztem semleges választ adni, de amitől féltem, bekövetkezett... Célponttá váltam. Mikor a kiképzőtiszt úgy véli, hogy Jancsika nem egészen való a keményfejű izomagyúak közé, mert vézna és még szemüveges is, de lövöldözni szeret, valami olyasmit gondolhat: "Addig szivatjuk a kis nyomorékot, ameddig visítva rohan a legközelebbi országhatárig!" - na kb így éreztem magam... El is határoztam mindjárt, mert én ilyen faszagyerek(nek képzelem magam) vagyok (ford: még nem sikerült letörni a lelkesedésemet. MÉG.) hogy nem hagyom magamat kidobatni, és tanulni fogok de ezerrel, én aztán majd mindent tudok, blablabla... - És ez ebben ez esetben nem stréberkedés, hanem túlélési ösztön!
Na ehhez képest totál kiesett, hogy mindjárt második órán felelünk, és gyakorlatilag becsöngetéskor jöttem rá, hogy még csak az anyag sincs meg. Epic fail. Mint azt egy becsületes, jó diák teszi, nekiálltam átolvasni a szomszéd füzetéből, amíg a másik felel, így a kérdést, amit a kísérteties, világokat bekebelező árnyékkal (na nem a kövérség, a kisugárzás miatt) fölém magasodó kiképzőtiszt feltett, praktikusan meg sem hallottam...
- "Azt akarja mondani, hogy nem vette fel a felelés fonalát?" - így a tanár.
- "Felvettem. Csak... Elvesztettem..." - így én.
- "Felvettem. Csak... Elvesztettem..." - így én.
Nos, azt hiszem mondanom sem kell, hogy megelőlegeztem magamnak egy teljes heti szivatást, pár felelést, és csak reménykedem benne, hogy két hét után nem könyörgöm majd a selyemzsinórért...
De milyen dolog lenne, ha a vézna Jancsika (és még szemüveges is) már az első alkalommal megfutamodna, mikor megszorongatják egy kicsit a spermium termelő mirigyeit...
Kicsit furcsa, hogy tiszta fiús hasonlatokkal jövök állandóan, pedig lány vagyok, bizony Isten! Lehet, hogy nem indítottam jól biológiából, de ezt még azért tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése