A kocka el van vetve

A csodálatos első benyomás után hasonló színvonalon folytattam hobbista karrieremet - a füzetemet és a tankönyveimet, amikből az előre bejelentett felelésre fel kellett volna készülni simán bent felejtettem. Mert én ilyen laza vagyok - neeeem. Miután kellőképpen kikáromkodtam magam, lekapartam a vakolatot 4ből 3 falról, és levágtam egy kisebb hisztirohamot, megvilágosodtam.

Igyekezetemet jelezvén - és mert a legutóbbi után nem kicsit paráztam a tanár haragjától - egy órával korábban mentem terveztem bemenni, ebből nagyjából fél óra tankönyv- és füzetmagolásra alkalmas idő lett, mivel természetesen elaludtam.

A fáradtság passzív védekező ösztön a feladatok megoldásának kényszere ellen.

Ez így mind szép és jó, és legalább olyan menőn hangzik, mint az, hogy ötösre feleltem - az egyik azonban nem igaz. Igen, az utóbbi... Akkor most megéneklem a történetet:

Félelmet keltő megjelenéssel rendelkező kiképzőtisztünk kezébe vette a rettegett dobókockákat, melyeket szerencsétlen áldozata kijelölésére használt, majd döngő léptekkel a legközelebbi asztalhoz sétált - az enyémhez. A dobókocka repült, majd koppant az asztallapon, a boszorka villámló tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, de én álltam. Aztán hirtelen, jelezvén hogy én bizony nem félek tőle, tenyeremmel rácsaptam a dobókockára, majd lassan felálltam. Fölé magasodva ellenfelem mindössze egy csepp pontnak tűnt valahol mélyen a horizont alatt. Arca elé tartottam a markomba zárt dobókockát, majd porrá morzsoltam...

Nos, ez nem egészen így történt, pedig milyen szép is lett volna. Valójában a légypiszoknyi pont a horizont alatt én voltam, különösen mikor a dobókocka csigalassúsággal pördült párat, majd megállt - tetején egy pöttyel.

Megvolt a nyertes, az első felelő. És mivel büntetésem még így sem volt elég súlyos, enyém lett a megtiszteltetés, hogy kidobjam a másik áldozatot - szerencsétlen lány - az előző órán is felelt. (Persze azért magamat valahogy jobban sajnáltam.)

A tanár vázolta a felelés felépítését: 5 kérdés, osztályzás a szerint, hogy hányat válaszolsz meg helyesen. Az első kérdésre - akár egy profi - pár rendkívül szofisztikált, de minden értelmet és tudást gondosan mellőző mondatfoszlánnyal feleltem.

Ezt a kezdeti nehézséget leküzdve kissé sikerült megnyugodnom, és csikorgó fogakkal konstatáltam, hogy a másik felelő kérdései sokkal egyszerűbbek és mindegyikre csont nélkül (de csak mert nem az volt a téma) válaszoltam volna.

Végül egészen jól jöttem ki a dologból, egészen pontosan egy négyötöddel - hiába: nem tudok kilépni a féljegyek bűvköréből, bár a pár éve beszerzett egykettedhez képest (de csak mert "valamit azért tudtam") azt hiszem, mindenképpen színvonalbeli emelkedésnek tekinthetem.

Összegezve a második hét eseményeit: az önbizalmam és az esélyeim jelentősen megnövekedtek. Jelenleg egészen bizakodom, hogy talán mégsem sikerül kihajíttatni magamat két hónap után - bár ez az érzés még úgyis változik. Hullámzó, mint a pajzsmirigy-összevisszaműködéses (szakkifejezés!!!) páciens tiroxin-szintje.

Egy erős kezdés

Szóval az úgy volt...

Adott egy biosztanár. Nő. Negyvenes. A legjobban talán egy még két évvel ezelőtt elhangzott kijelentése jellemzi: "Ezt még az egyetemen sem kell majd tudniuk, de én megtanítom maguknak." - így kezdődik a kis történetem, aminek a végén (legtöbbek várakozása szerint) valahogy így nézek majd ki:

Senki sem tökéletes. Én is elmondhatom magamról, hogy elkövettem már pár hibát életem során. Az egyik az volt, hogy megkedveltem a biológiát. A másik, hogy céltudatlanul, mindössze az érdeklődési köröm alapján választottam fakultációs tárgyakat. Hát igen, érdekes fakthoz érdekes órarend jár - nevezetesen biológia és dráma fakthoz drámával teli bioszórák...

A cél természetesen a fent nevezett tárgyból (nem, nem a drámából) az emelt szintű érettségi - limit a 90% - nyilván az alsó. Úgyhogy beiratkoztam a 2 éves "tengerészgyalogos-képzésre" mindössze azért, mert érdekel, ezzel a tettel a körülöttem élőkből meglehetős megbotránkozást váltva ki. Egyesek, akik jobban ismerik a biológiatanáromat és az ő módszereit, komolyan aggódni kezdtek mentális épségemért...

Tulajdonképpen ezért is született meg ez a blog - hogy a nagyvilág nyomon követhesse leépülésemet, ahogy a biológia csodálatos rejtelmei minden más emberi tényezőt kiszorítanak piciny agyacskából...

És ehhez mindjárt egy remek kezdéssel szolgáltam. Az egyetlen dolog, amitől kicsit tartottam, az az volt, hogy a tanár majd jól körbekérdez, hogy ki miért van itt, mit akar kezdeni az életével, továbbtanulással. Mire egy illető megnyugtatott, hogy ugyan már, ilyet úgy sem kérdez... Tényleg, miért is kérdezne, hát hülye vagyok én hogy ilyesmit feltételezek...?!

Igen - de nem ezért.

Lányos zavaromban igyekeztem semleges választ adni, de amitől féltem, bekövetkezett... Célponttá váltam. Mikor a kiképzőtiszt úgy véli, hogy Jancsika nem egészen való a keményfejű izomagyúak közé, mert vézna és még szemüveges is, de lövöldözni szeret, valami olyasmit gondolhat: "Addig szivatjuk a kis nyomorékot, ameddig visítva rohan a legközelebbi országhatárig!" - na kb így éreztem magam... El is határoztam mindjárt, mert én ilyen faszagyerek(nek képzelem magam) vagyok (ford: még nem sikerült letörni a lelkesedésemet. MÉG.) hogy nem hagyom magamat kidobatni, és tanulni fogok de ezerrel, én aztán majd mindent tudok, blablabla... - És ez ebben ez esetben nem stréberkedés, hanem túlélési ösztön!

Na ehhez képest totál kiesett, hogy mindjárt második órán felelünk, és gyakorlatilag becsöngetéskor jöttem rá, hogy még csak az anyag sincs meg. Epic fail. Mint azt egy becsületes, jó diák teszi, nekiálltam átolvasni a szomszéd füzetéből, amíg a másik felel, így a kérdést, amit a kísérteties, világokat bekebelező árnyékkal (na nem a kövérség, a kisugárzás miatt) fölém magasodó kiképzőtiszt feltett, praktikusan meg sem hallottam...

- "Azt akarja mondani, hogy nem vette fel a felelés fonalát?" - így a tanár.
- "Felvettem. Csak... Elvesztettem..." - így én.

Nos, azt hiszem mondanom sem kell, hogy megelőlegeztem magamnak egy teljes heti szivatást, pár felelést, és csak reménykedem benne, hogy két hét után nem könyörgöm majd a selyemzsinórért...

De milyen dolog lenne, ha a vézna Jancsika (és még szemüveges is) már az első alkalommal megfutamodna, mikor megszorongatják egy kicsit a spermium termelő mirigyeit...

Kicsit furcsa, hogy tiszta fiús hasonlatokkal jövök állandóan, pedig lány vagyok, bizony Isten! Lehet, hogy nem indítottam jól biológiából, de ezt még azért tudom...